Anime one shots I. (Befejezett)

Shouta Aizawa x Reader; Ezer éve!

Ann7908 kérésére itt is az új rész, remélem tetszeni fog ^^

A testvéremmel ellentétben, én nem voltam hős. Nem is akartam az lenni, hogy őszinte legyek. A U.A. közelében volt egy szakgimnázium, ahol megtanultam minden csínyját-bínját a cukrász szakmának. Nemuri mindig be akart mutatni a barátainak a nagy hősképző falain belülről, de nagy általánosságban visszautasítottam. Ha hazacipelte a barátait, akkor vagy a szobámban kuksoltam, vagy elmentem inkább egy sétára, vagy pedig a saját barátaimmal lógtam. Azonban ha előre bejelentette, hogy xy napon átjönnek hozzá, akkor mielőtt elhúztam volna a csíkot, mindig csináltam nekik valami kis finomságot, csak, hogy ne tűnjel akkora tajparasztnak. Azonban amikor beharangozta nekem, hogy pénteken nála alszik két jó barátja, nem volt menekvés. Nem akartam találkozni a srácokkal, tekintve a nővérem jó természetét, biztos voltam abban, hogy a barátai is hasonlóak lesznek. Abban reménykedtem, hogy mikor hazaérek, még nem lesznek otthon és lesz időm becuccolni a szobámba, hogy csak a mellékhelyiség miatt kelljen kitennem a lábam a küszöbömön túlra. De hát nem is én lettem volna, ha így történik. Ahogy beléptem, a nővérem egyből a nyakamba ugrott, ezzel majdnem felborítva.
- [Név]~! Láttunk az ablakból, ugye sütsz valami finomat?- vigyorgott rám a lány, mire felsóhajtva elmosolyodtam és visszaöleltem.
- Persze, mit kértek?- mosolyogtam, ahogy elengedett és a cipőm levétele után a táskám rádobtam a kanapénkra.
- Kérdezd a fiúkat. Fent vannak a szobámban.
- Hai, hai.- hátam kiropogtatása után már mentem is fel a lépcsőn és kopogás után benyitottam a nővérem szobájába.- Sziasztok, [Név] Kayama vagyok, Nemuri húga. Megkért, hogy süssek valami sütit, szóval... Mit kértek?- mosolyogtam a két fiúra. Az egyik szőke volt, felfelé ágaskodó lobonccal, a másik pedig fekete megnőtt, kissé kócos hajjal.
- Akkor te vagy az, akiről Kayama-chan mindig beszél!- vigyorodott el a szőke és már előttem is termett, a kezét nyújtva.- Hizashi Yamada vagyok, a nővéred egyik jó barátja!
- Örvendek, Yamada-san.- ráztam meg a kezét mosolyogva.
- Ami pedig a süteményt illeti, nekem mindegy milyen, ameddig van benne csoki. Aizawa-kun, milyen legyen a süti?
- Nekem aztán mindegy..- rántott vállat.- De ha segítség kell, mehetek.- nézett rám.
- Mindenképpen észben tartom. Akkor jó szórakozást srácok.- intettem és lementem a konyhába, ahol neki is kezdtem egy random jött ötletű, csokidarabos piskótájú, vaníliás töltelékű tortához. Azonban volt egy olyan érzésem, hogy nagyon nem fog sikerülni a puding, ha a tésztát is fel kellene vágjam, ráadásul tejszínhabot kell csináljak.- AIZAWA-SAN, TUDNÁL JÖNNI?- kiáltottam fel a fiúnak, aki nem sokkal később már jött is le a lépcsőn.
- Nem hittem, hogy tényleg segítenem kell.- állt meg mellettem.
- Ha nem szeretnél, nem kell. Szólok a nővéremnek.
- Mit csináljak?
- Tudsz pudingot csinálni?
- Asszem.
- Akkor inkább verd fel a habot.- kuncogtam fel.- Ott van már minden előkészítve, annyi az egész, hogy beleöntöd a tejszínt a tálba, adsz hozzá egy kevés cukrot, mert nem édesítettet vettem, aztán olyan kemény habbá vered a robotgéppel, hogy könnyen lehessen kenni és ne essen össze. Menni fog?
- Persze.- bólintott, majd neki is állt, ahogyan mondtam neki.
Én addig pedig a pudingot csináltam meg, ami -nem önfényezés, de..- nagyon is jól sikerült, jobban, mint szokott. Amíg az hűlt, fel is vágtam 3 egyenlő rétegre a piskótát, majd ahogy a puding kihűlt valamelyest, neki is kezdtem a betöltésnek. Körbe is kentem vele az oldalát a tortának, majd mivel Aizawa is végzett addigra a habbal, csak figyelte ahogyan nyelvkidugva koncentrálok, hogy minél szebb és egyenletesebb legyen a végredmény. Végül pedig megszórtam a tetejét egy kis csokireszelékkel, amit ott reszeltem rá, végül epreket is megmostam és azt is tettem a tetejére.
- Kész is!- csaptam össze mosolyogva a tenyerem.- Mit gondolsz?- néztem vidáman a fiúra.
- Nekem tetszik.- eresztett meg egy gyenge mosolyt.- Biztos finom is.
- Vágjak neked?
- És a többiek?
- A nővérem eszik, ha akar, Yamada-san meg.... Nos... Hát... Ő is. Én tuti eszek.- vettem elő egy tányért, mire a fiú is levett egyet. Mosolyogva vágtam mind a kettőnknek, majd én kimentem a kellemes koranyári levegőre és leültem az egyik babzsák fotelbe törökülésben és elkezdtem enni.
- A nővéred mesélte, hogy cukrásznak tanulsz.- szólalt meg a fiú, miközben helyet foglalt a mellettem lévő ugyanolyan ülőalkalmatosságra.
- Ühüm.- bólintottam.
- Jól megy. Finom lett a torta.- kapott be egy nagy falatot.
- Köszi.- mosolyogtam.- Örülök, hogy ízlik.
- És mik a tervek?
- Miután elvégzem a szakom itt, kiutazok külföldre és ott tanulok tovább. Az érettségit mindenképp ott teszem le. Angolul már jó ideje tanulok és jól is megy, szóval nem lesz gond azzal.
- Hogy fogadták ezt az ötletet?
- Vegyesen. A barátaim próbáltak marasztalni, ahogy Nemuri is, de anyuék támogattak és elfogadták. Elvégre 17 leszek, majdnem 18 mikor kiutazok. Jogom van hozzá.
- Biztos hiányozni fogsz nekik. Kayama-chan nagyon sokat beszél rólad és büszke rád. Be sem áll a szája, hogyha rólad van szó.
- Oh... Ezt nem is tudtam. De ugye azért szóltok neki, ha unatat titeket velem?
- Sosem untat.- vont vállat.- Kíváncsi vagyok rád..
- Akkor én vagyok a bunkó, hogy sosem akartam meghallgatni, amit rólatok mesélt. De neked van aaaaaa.. A képesség eltörlő képességed, nem?
- Aha.- biccentett.- Neked meg a.. Hogy is mondta?... Dalosmadár?
- Azaz.- kaptam be egy falat tortát.
- De hogy is működik?
- Annyi az egész, hogyha elkezdek énekelni, persze csak ha szeretném is aktiválni vele a képességem, akkor az aki meghallja a hipnózisom alá kerül. De csak közvetlenül és felhangosítva hatásos. Egy videón vagy hangfelvételen keresztül nem.
- És ezzel miért nem mész hősnek? Tökéletes képesség.
- Egyszerűen nem akarok. Nem arról van szó, hogy ne akarnék segíteni azon, aki bajban van, de nem ez a legnagyobb álmom. Mestermunkákat akarok készíteni és világhírű cukrászmester akarok lenni.
- Szép álom.- mosolyodott el.- Remélem valóra is válik.
- Hát még én.- kuncogtam a fiúra nézve.
~ Time Skip ~
Nehéz volt otthagynom a családom, a barátaim, a szerelmem. De nem bántam meg. Bár Shouta számára sosem vallottam, egy percre felejtettem el a hosszú évek alatt. Nagy hírnevet szereztem az alkotásaimmal, ahogy az az álmom volt. Mindeközben minden nap beszéltem vele is és a többiekkel is. Jól esett a támogatásuk és az a szeretet amivel naponta elárasztottak, akkor is, hogyha nem mutatták ki különösebben. Nehezen illeszkedtem be, de fél év alatt teljesen sikerült az iskolában járó diákokkal elvegyülnöm, majd a város is lassan befogadott. Az évek múlásával nem csökkent a honvágyam, de ettől eltekintve minden egyes nap magába boldondított a város és az ország.
Aztán 11 év után, 29 éves fejjel eldöntöttem, hogy hazamegyek. Akkor nem volt tervben olyasmi, hogy túlságosan hosszútávon odahaza is maradok, ám a számításaim ismételten rosszabb voltak. Ahogy gépre szálltam és megtettem azt a hosszú utat haza, sok mindent átgoldoltam. Tisztában voltam nagyjából a dolgokkal, de mivel a szeretteim is mind elfoglalt, dolgozó emberek voltak, nem beszéltünk már annyit és nem beszéltünk olyan sok mindenről, sok ideig ahhoz, hogy tisztában legyek mindennel. Nem sok minden változott az tény, de mégis kicsit kívülállónak éreztem magam, amikor leszálltam a repülőről. Azonban mindezek az érzések eltűntek, mikor megláttam ahogy a szüleim és a nővérem integetve és boldogan várnak engem, amióta megpillantottak. Szemeimbe könnyek szöktek és sietős léptekkel indultam hozzájuk, majd végül elsőként a testvérem nyakába borultam és szorosan ölelve el sem eresztettem. Hosszú percek után pedig a szüleim is ugyanígy üdvözöltem, miközben vigyorogva folyamatosan szipogtam és pityeregtem.
- Üdv itthon, [Név]!- fogta kezei közé az arcom anya.
- Jajj anyu..!- pityeregtem jobban.- Úgy hiányoztatok...
- Nem szóltam a többieknek, ahogy kérted. De lehet a híred megelőzött, szóval a helyedben kapkodnám a lábam.- paskolta meg a hátam Nemuri.
- Biztos?
- Hogyne, menj csak!- mosolygott apa.- Otthon találkozunk kislányom.
- Rendben!- mosolyogtam, majd a lábaim kapkodva futni kezdtem elsősorban Shouta címére, amit Nemuri adott meg nekem. Nem igazán tudtam, hogy mire számítság, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan hiányzott az ölelése, a hangja, a mosolya, az illata, mindene. Ahogy abban is teljesen biztos voltam, hogy nem csak a futás volt az oka, hogy kipirult az arcom és hevesen vert a szívem a mellkasomban, amint megálltam az ajtaja előtt. Lihegve próbáltam lenyugtatni a légzésem, majd megnyomtam a csengőt. Úgy, ahogy régen: ráfeküdtem.
- Ki a-- tépte fel az ajtót morcosan a férfi, de ahogy meglátott, elakadt a szava.- [Név]..?- pislogott nagyokat.
- Hazajöttem, Shouta!- vigyorogtam és szorosan magamhoz öleltem a férfit, aki olyan erősen ölelt magához, mintha bármikor eltűnhetnék, mintha mindez csak egy álom lett volna.- Ezer éve, hogy láttalak... Hiányoztál..!- motyogtam mellkasába durva arcom és úgy bújtam hozzá, akár egy szeretet éhes macska.
- Szólni persze nem kellett volna előre, mi?- morogta, de az, hogy nem akart elengedni, azt bizonyította, hogy igenis boldog, hogy láthat.
- Meglepetést akartam, ne haragudj.- néztem fel rá és azokba a gyönyörű fekete szemeibe.
- Tudod jól, hogy te vagy egyetlen ember, akire képtelen vagyok haragudni.- mosolyodott el, mire elpirultam.
- Tudom..- suttogtam vékony hangon. Alig bírtam megszólalni, annyira zavarban voltam.
- Annyira vártalak már haza..- suttogta, ahogy egyre közelebb hajolt.
- Tényleg?- suttogtam, miközben lehunytam pilláim.
- [NÉÉÉÉV] KAYAMA-CHAAAAAAAN!- hallottunk hangos kiáltást, még mielőtt összeérhetett volna a szánk.
- Az a seggfej..- morogta Shouta, majd gyors puszit adott a számra, mielőtt Hizashi a nyakamba borulva el nem esett velem.