Anime one shots I. (Befejezett)

Hideyoshi Nagachika x Reader; Első találkozás

Hitomi_Yuki kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Vezetek egy internetes blogot. Már akkor elkezdtem, mikor 3 évvel ezelőtt bekerültem a kórházba. Mint az kiderült, rákos vagyok. Pontosabban cisztás, ami még nem olyan rossz, tekintve, hogy jóindulatú daganat. Így hát azóta minden héten összefoglalót írok és leírom a mindennapjaim és, hogy milyenek az egyes kezelések. Mert azóta a ciszta rákká nőtte ki magát. Egy éve tudok erről, mégsem estem magamba. Tudtam, hogy élni fogok és meggyógyulok majd. Mikor kiírtam a blogomra, hogy mi a helyzet velem, már 2 hete beszélgettem egy sráccal. Ő volt az egyik okom arra, hogy élni akarjak.

Hide nagyon jó arc srác. Mindent megbeszélhettem vele, kiönthettem neki a lelkem. Az óráimon nagyrészt vele beszélgettem, ügyesen titkoltam a tanár előtt, hogy nem rá figyelek. Ő már az egyetemen tanult, míg én már az utolsó évem tapostam a gimiben. Nem volt nagy korkülönbség, az a 2 év semminek tűnt. Az üzenetekben mindig kedves volt, törődő és figyelmes. Aztán mikor egyszer felhívott... A szívem hevesen vert. Tisztám emlékszem, hogy pont hazafelé tartottam, mikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben, majd ahogy megláttam a fiú profilképét és nevét, lefagytam és meglőve pislogtam nagyokat a kijelzőt bámulva. Már majdnem letette, mikor felvettem. Nem voltam felkészülve erre, így dadogva, kipirult arccal és vékony hangon szóltam a telefonba.

×××××××××××××××

- Sz-szia Hideyoshi-kun..- vinnyogtam szinte a készülékbe. Azóta egy tapottat sem mozdultam, egyszerűen képtelen voltam rá.

- [Név]-chan!- ahogy meghallottam vidám hangját, egyből melegség töltötte el a lelkem, arcomra pedig hatalmas mosoly ült ki.- Már azt hittem sosem veszed fel. Már azon is aggódtam, hogy lehet órán vagy és rajtakaptak.

- Nem, már végeztem. Épp hazafelé megyek.- indultam el újra, lassú léptekkel.- Ezek szerint neked sincs több órád, igaz?

- Nem, már nincs. Pont megyek a kávézóba, amiről meséltem már.

- Ahol Kaneki-kun dolgozik, igaz?

- Pontosan~!- szinte éreztem, hog vigyorog. Majdnem magam előtt láttam a mosolygó fiút.

- Üdvözlöm őt.

- Rendben, átadom. És amúgy hogy vagy? Ma mész majd dokihoz, nem?

- De, de igen. Viszont jól vagyok, szóval az is lehet, hogy javult a helyzetem. Én legalábbis reménykedek benne.

- Biztos meg fogsz gyógyulni, [Név]-chan. Ha nem is most, de előbb-utóbb igen. És én ott leszek majd, a kezed fogva mikor megtudod a jó hírt.- ez a mondata felgyorsította a szívverésem. Arcom a vörös színeiben pompázott.

- Hide-kun, még nem is találkoztunk.- kuncogtam fel.- Mi van ha ma kapom meg a jó hírt?

- Akkor majd képzeletben fogom a kezed.

- Aww!- vigyorodtam el.

×××××××××××××××

Azóta a beszélgetés óta sokkal szívesebben hívtuk egymást, minthogy chateltünk volna. Mindig boldogan hallgattam a hangját, az pedig a világ legédesebb dolga volt, mikor hívásban álmosan beszélt nekem, aztán már csak a szuszogását hallottam. Ilyen helyzeteben mindig még egy kicsit hallgattam a szuszogását, néhai felmordulását vagy sóhaját, mielőtt kinyomtam volna. Aztán egy idő után már ez sem volt elég. Nem csak hallani akartuk egymást, viszont én iszonyat szégyenlős voltam, így mindig halatgattam. Hide pedig sosem erőltette, hagyta, hogy én hozzam inkább szóba.