Anime one shots I. (Befejezett)

Denki Kaminari x Reader; Különc

Akane_Kimura kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ És bocsi, hogy ennyit kellett várnod 😅

"Alapvetően már nem az a furcsa a mai világban, ha valakinek természett feletti képességei vannak. Sokkal inkább vagy kivetett és furcsa, ha nincs semmiféle képességed. Az emberek nagy részének külféle és igencsak változatos képessége van. Míg a felnőttek -de sokkal inkább a 25-30 feletti emberek, az alatt nem jellemző- elfogadóak és nem űznek gúnyt egy képesség nélküliből, addig a gyerekek, tinédzserek és fiatal felnőttek túlnyomó része előszeretettel piszkálja és bántalmazza azt, aki a régi átlagnak felel meg. Emiatt viszont az olyan emberek életét, mint amilyen az enyém is, elképesztően megkeserítik. 10 éves koromig szerettem, hogy ilyen vagyok. Kitűntem a tömegből ezzel, de nem zavart. Aztán utána kezdtek csúfolni, haszontalannak és értéktelennek neveztek. Millió és millió sebet ejtettek a lelkemen, melyek nehezen gyógyultak be, s a legtöbb még mindig gyógyuló félben van.

Úgy gondoltam, hogy ha már nincs képességem, teljesen mindegy milyen életet élek. A képességgel született emberek domimálnak, így elnyomnának, nem dolgozhatnám azt, amit szeretnék. Szóval nem érdekelt semmi. Hétvégente és péntek délután bulikba jártam, ahol magamfajtákkal voltam körülvéve nagyrészt. Minden este részegen mentem haza, nagyritkán egy majdnem teljesen elszívott füves cigivel a zsebemben. A szüleim nem voltak rám büszkék. Nem is akartam, hogy azok legyenek. Egy selejtes árucikkre ugyan miért lenne bárki is büszke? Próbáltak rábeszélni, hogy hagyjam el azt a baráti társaságom, akikkel mindig vagyok, mert rossz hatással vannak rám. Nem akartak végighallgatni, mikor tiltakozni kezdtem, miszerint ők a legjobb dolog az életben, ami valaha történt velem. Ők nem baszogattak, nem kínoztak, nem sutyorogtak a hátam mögött minden hamisat. Ők mellettem voltak minden átbőgött éjszakámon, megmentettek a haláltól és érdekelte őket, hogy hogy vagyok. És mellettük szabad voltam.

Aztán megismertelek. Úgy suhantál be az életembe, akár egy megmentő hurrikán."

- Te, [Név]-chan!- bökte meg vállam egyik barátnőm, miközben éppen egy felespoharat forgattam az asztalon. Tekintetem rá vezettem, érdeklődve vontam fel szemöldököm.- Azt a srácot én ismerem. U.A-s diák.- mutatott egy fiúra, aki baráti társaságával épp belépett a kocsmába. Látszott, hogy nem jártak még itt azelőtt, tekintetük cikázott az egész helyiségben.

- A szöszke? Villámmal a hajában?

- Igazából az összes abból a suliból való.

- Mi a faszt keresnek ezek itt?- fintorogtam, majd lehúztam az üvegpohár tartalmát.

- Nem tudhatjuk, de remélem nem pofáznak ide, mert abból bunyó lesz...- morogta jobbomról egyik legjobb haverom.

- Hát itt viszont bunyó lesz!- vihogott fel Aiki. Hirtelen kaptam fejem a társaság felé, akik látszólag felénk tartottak. Már álltam volna fel a helyemről, mikor Roku, a balomon ülő lány megragadta a karom és alig hallhatóan odasúgta "Ha mi szenvedünk, te sem menekülsz!". Idegesen fújtam ki a levegőt, s inkább ignoráltam a kis társaságot.

- Sziasztok, csatlakozhatunk esetleg?- szólalt meg a cikk-cakkos hajú, kézfejével láthatatlanul végigsimotott csupasz vállamon. Érintésétől kirázott a hideg, gyomrom görcsbe állt.

- Tűnés!- mordult rájuk Ryu.

- Tudd, hogy kivel beszélsz, faszarcú!- ordított a tüsis, szőke hajú srác.

- Pofád lapos legyen, újoncka!- csaptam az asztalra idegesen, mire a szőkeség majdnem lerobbanrotta a fejem, amit faarccal vártam, de a másik szőke elcsapta a kezét.

- Denki Kaminari vagyok, állok védelmedre.- villantott felém egy kedves mosolyt, de én csak szemforgatva fújtattam egyet.

"Azóta már 7 éve ismerlek. Megmentettél önmagamtól, a depresszió gödrétől, a rossz élettől. Te mutattál rá, hogy lehetnek rám büszkék az emberek és nem vagyok selejtes. Mindent neked köszönhetek. El sem akarom képzelni, hogy milyen lenne az életem, ha akkor nem találkoztunk volna. Mindenkinek segítettél, nem csak nekem. A barátaim is köszönettel tartoznak neked. Csodás hős és vőlegény vagy, kívánni sem tudnék jobb embert magamnak és az országnak sem. Elképesztően szeretlek, még ha a kapcsolatunk elég döcögősen is indult."

- Na ide figyelj te seggfej!- csavartam hátra a fiú kezét, mikor már harmadjára próbálkozott be azzal, hogy átölelje a derekam, miközben sétáltunk. Kaminari felszisszenve nézett hátra rám.- Hányszor ismételjem el magam? Ne érj hozzám! Nem vagyunk és nem is leszünk együtt, szóval konrolláld a mancsaid, vagy búcsút mondhatsz nekik.- szűrtem ki fogaim közt idegesen a fiúnak, aki csak nagyot nyelve bólintott, mire elengedtem. Karját masszírozva vizslatta arcom.

- Sajnálom.

- Feldughatod a sajnálatod...- morogtam.

- De tényleg. Tiszteletben kellett volna tartanom, hogy mit kértél tőlem. És tudom, hogy nem mentség, de... Tényleg szeretném, ha lehetne köztünk valami, [Vezetéknév]-chan.

- Tch... Pofa be és induljunk.- vágtam zsebre kezeim és elindultam. Mikor viszont nem láttam magam mellett a fiút, megálltam, s hátra fordultam.- Jössz már?- vontam fel szemöldököm egy halvány mosollyal arcomon. A fiú arca felvirult, és már rohant is mellém, majd vigyorogva mesélt, miközben sétáltunk.

"Szóval örömmel megyek hozzád és boldogan mondok igent. Mert te vagy számomra a nagy Ő. Olyan vagy, akit kiskoromban elképzeltem magam mellé. Az én szőke, imádnivaló hercegem vagy, Denki."

A papírt, melyről ezt felolvastam az előző este összeírt gondolataim, összehajtottam, s könnyfátyolos szemekkel néztem fel leendő férjem könnyektől maszatos arcára. Szipogva eresztettem el egy őszintén bolodog mosolyt. A férfi megfogta kezeim, s gyengéden megszorította azokat.

Ezek után elhangzottak a tradicionális mondatok a pap szájából, s egy boldog csókkal pecsételtük meg a szertartást, mire mindenki tapsolásba és fütyülésbe kezdett.

Szép lassan megnyíltam neki. Elmondtam, ha valami bántott, nyomasztott, felidegesített, ahogy azt is, ha valami boldoggá, esetleg izgatottá tett. Hetek alatt vált a legbizalmasabb barátommá. Azon kaptam magam nagyjából 2 hónap elteltével, hogy már nem az eddigi barátaimnak írtam elsőnek, ha valami történt velem, hanem neki. Ő virrasztott helyettük a telefon túlvonalán, vagy mellettem az ágyban, ha elkapott a sírógörcs, ahogy vele mentem el minden olyan filmre a moziban, ami valamelyikünknek megtetszett. Szinte kimondatlan randevúink voltak, ebbe belegondolni pedig furcsa, se jó érzés volt.

Ilyen volt az a nap is, mikor tanítás után áthívtam magamhoz, hogy tartsunk egy sorozatmaratont. A kanapénkon elfeküdve, egymásba dőlve figyeltük a TV-re felcsatlakoztatott, laptopról elindított [Kedvenc sorozatod]-t. Kellemes illata megnyugtatott, karjaiban szorosan tartott, ujjával apró köröket rajzolt fel alkaromra. Valószínűleg észre sem vette, hogy ezt csinálta, mindenesetre nekem jól esett.

- [Név]?- hangzott fejem fölül a mondat, de mivel nem volt kedvem fekve kitörni a nyakam, így nem fordultam felé.

- Hm?

- Meg szeretnélek csókolni.- tudtam, hogy belepirult mondatába, de nem tudtam felróni neki, hiszen az én arcom is élénk piros színt vett fel.

- T-tessék?

- Megcsókolhatlak?- hangzott hallkabban, amitől arra következtettem, hogy kezdte elveszteni kezdeti önbizalmát. Így hát felültem, megfordultam és hassal az ő hasára feküdtem, és szemeibe néztem, közel az arcához.

- Mióta kérdezel meg tőlem bármit, mielőtt megtennéd?- vigyorodtam el.

- Amióta nem akarom, hogy emiatt elbaszódjon minden.- hangja komoly volt, ajkait mégis halovány mosolyra görbítette.

- Akkor biztosíthatlak, hogy nem lesz semmi rossz következménye.

- Nem kapok pofont?

- Nem.- nevettem fel, mire elmosolyodott, majd gyorsan érintette puha ajkait enyéimhez, s egy édes csókban részesített.