Anime one shots I. (Befejezett)

Suzuya Juuzo x Reader; Már nem félek

Hitomi_Yuki kérésére meg is jött az új rész, amivel együtt a kéréseket is megnyitom ^^ A rész végén van még néhány dolog, amit el szeretnék mondani a megnyitással kapcsolatban. Nade... Remélem tetszeni fog a rész ^^

10 éves korom óta egyedül vagyok. Nincs senkim. Egy kisebb városka legszélén, majdnem a semmi közepén élek. Anyám belehalt a születésembe, apám nevelt. De őt elkapták. Azóta pedig magamról kell gondoskodnom. Nem bírom az emberi étket, így méginkább gyűlöltem magam.

Gyűlöltem, hogy akármennyire is nem akarok, rátámadok másokra, ha nagyon éhes vagyok. Gyűlöltem, hogy miattam halt meg az anyám, így apám szívének egy darabját elvettem. Gyűlöltem, hogy az én gyerekes hisztim miatt találtak rá apámra, s végezték ki. Gyűlöltem, hogy mindenki szemében a félelem csillant, akárhányszor velem találkoztak. Gyűlöltem ahogyan kinézek, de még annál is jobban gyűlöltem saját magam. Hogy egy szörny vagyok. Egy szörny, aki fél, aki retteg a haláltól. Aki semmire nem hasznos és ártatlanokat bánt a maga céljából.

Minden nap bementem a város középpontjába. Nem vásárlás, ne evés céljából. Legalábbis általában. Azért megyek, hogy ne szigetelődjek el teljesen. Hittem abban, hogy képes lehet valaki arra, hogy engem szeressen. Elvégre az apámat is haláláig szerette anyám. Talán még a síron túl is. Reménykedtem, hogy bár nem érdemelném meg a szerelmet, talán egyszer rám talál. Bár ez is olyan mese, amivel csak álomba ringatom magam és elterelem a figyelmem az éhségről.

Mára már 7 éve gondoskodom magamról. Mint minden 7. nap, azon a napon is elmentem enni valamit. Ennyit bírok ki élelem nélkül. 3 napot. Nem sok, de sokak életét hosszabbítom vele. Az ember, akit megölök, nagyjából 4 napra elég. A többi nap pedig nem eszek. Mivel sosem nyílt tereken ölök, így most is csak elsőnek körbenéztem. Kerestem valakit, akinek nem vida az aurája, hogy legalább valami emós, életet eldobni akaró embert találjak. Mikor végre olyan helyre tévedt, ahol nem voltak sokat, berántottam egy sikátorba. A száját befogtam és a segítségkérő szemeibe néztem. Félt. Menekülni akart.

- Sajnálom.

Suttogtam meggyötörten, majd a kaguném előhívva döftem át a szívét. Ezzel pedig a nő, ki a karjaimban volt, eltávozott az élők sorából. Daraboltam is fel, hogy könnyebben elszállíthassam haza, mikor valakit megpillantottam. Pontosabban csak azután, hogy rámkiabál.

- HAGYD BÉKÉN!- egy fehér hajú személy rohant felém, én pedig lefagytam. Még sosem kaptak rajta, így iszonyatosan megijedtem. Végül otthagytam a hullát, s neki kezdtem a futásnak az ellenkező irányba. Az a valaki tovább üldözött, én pedig nem voltam jó kondiban, így kezdtem kifáradni.- GYERE IDE, HALLOD?- kiáltott utánam.

- NEM TEHETEM!- kiabáltam vissza sem nézve. Apámnak megfogadtam, hogy vigyázni fogok magamra és sokkal ügyesebb és óvatosabb leszek, mint amilyen ő volt. Ez volt az utolsó kérése, mielőtt magamra hagyott, így nem engedhettem, hogy elkapjon. De megtörtént. A kezem kifacsarta, s a földre küldve szegezett kést a nyakamhoz.- Kérlek... Hagyj elmenni..- sírtam el magam. Nem aktiváltam a kaguném, nem tettem semmit, amit egy ghoul tenne ilyenkor, hogy elszabaduljon. Egy hétre egy hulla bőven sok.

- Aaaa~ Unalmas vagy..- fintorgott.- Miért nem védekezel?

- Ma már öltem... Ne-nem fogok mást is bántani..- ficeregtem alatta még mindig sírva.- Kérlek... Hagyj elmenni!

- Na még mit nem!- torkomhoz nyomta a kést, mire a vér is megfagyott bennem. Éreztem, ahogy lassan végigcsorognak a meleg vércseppek a nyakamon, ettől pedig rosszul lettem.

- Hányni fogok..- suttogtam.

- Mi?

- El fogom magam hányni... Csak a kést vedd el.- nagy nehezen valóban elvette onnan a vágóeszközt, én pedig ahogy ezt megtette, kiadtam magamból az kávét, amin eddig 3 napig éltem. A fiú megdöbbentve figyelte, ahogy a savas, undorító lötyi távozik ki belőlem, miközben én köhögök és prüszkölök.