Anime one shots I. (Befejezett)

Osamu Dazai x Reader; Aki mindig melleted marad

 BrBgiVcs kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Van a bántalmazásnak is egy tűréshatára. Mindenkinek más és más ez a határ, amíg még képes vagy hajlandó elviselni ezeket a fájdalmas tetteket, szavakat. Nekem ez véleményem szerint elég magas, elvégre már ahogy kikerültem az általánosból és belecsöppentem a középiskolai életbe, napi szinten értek engem a bántó szavak és a gonoszkodó cselekedetek. Kezdetben minden nap sírva mentem haza, ahol nem igazán tudtak segíteni nekem. Hiába beszéltek a tanárokkal, a tanárok pedig az adott diákkal, diákokkal, ők csak adták az ártatlant, majd másnap minden folytatódott úgy, ahogy azelőtt, talán néha kicsit durvábban is. Nem zavarta őket, hogy teljesen megaláztak minden alkalommal, hogy mennyire ki is voltam bukva lelkileg. Teli voltam kék-zöld-lila foltokkal, apró zúzódásokkal, horzsolásokkal, a lelkemen pedig vérző, szétszaggatott sebekkel. De tűrtem. Mi mást tehettem volna? Ha vissza szóltam, csak többet és fájdalmasabbat kaptam cserébe. Nem védett senki a tanárokon és a szüleimen kívül, az iskolában mindenki félt azoktól, akik azt tették velem. A barátomnak, Dazainak pedig nem akartam ezekről beszélni. Rettegtem mit lépne, tekintve, hogy maffia tag volt, akkoriban pedig már a nyomozó irodában volt így elég baja volt neki az én hülyeségeim nélkül is. Így hallgattam.

Reménykedtem abban, hogy az idő majd segít és 17 évesen már azért nem lesznek olyan gyerekesek, mint tizenévesen. De tévedtem. Már 18 voltam, a végzős évben, ami azért eléggé számított, hisz jó főiskolára akartam bekerülni. De a tanulást mindig csak nehezítették a bántalmazóim, odahaza pedig keservesen fájt a segeket lefertőtlenítve tűrni a csípő fájdalmat. Barátommal egyre kevesebbet találkoztam, inkább csak chateltünk és felhívva egymást beszéltünk át pár dolgot. Nekem kapóra jött, hogy sok dolga volt, ő pedig tisztában tartotta, hogy minél többet szeretnék a tanulmányaimmal foglalkozni. Nos, igaz is volt eme kifogásom, de ez csak az igazság felét takarta. Valójában csak folytonosan karikásak voltak a szemeim, fel volt puffadva az arcom a sok sírástól, testem pedig teli volt sebekkel. Féltem, hogy rondának tartana, így nem mertem vele találkozni. Igaz, hogy simán feljelenthettem volna azokat, akik bántottak, de nem akartam annyi jövőt tönkretenni. Pont elégnek találtam a saját jövőmet kudarcba fulladva látni magam előtt, nem akartam más életét is úgy látni, ahogy a sajátom.

Azonban mindenkinek egyszer elege lesz, elszakad a cérna, kifolyik a víz a pohárból. Ezzel én sem voltam másként. Megtörtem. Annyi év kínzás után feladtam. Az iskolából kirohantam egy szó nélkül, táskám, kabátom, mindenem otthagyva az osztályban, s csak rohantam. Könnyeimtől homályosan láttam és kis híján el is ütöttek majdnem, de nem törődtem vele. Csak látni akartam a legnagyobb lelki támaszom és kisírni megnyugtató karjaiban az összes könnyem, miközben ő kedves és lágy szavakat suttog a fülembe, szorosan ölelésében tartva. Ez volt minden amire akkor vágytam. Így hát megtettem azt a 20 perces sprint utat az iroda felé, ahol már célirányosan, szinte vakon rohantam be a szobába. Mindenki megállt a munkában és felém nézett, de nem törődtem velük, csak a mogyoróbarna hajú férfi karjaiba vetettem magam, ezzel majdnem hanyatt döntve őt az íróasztalon.

- [N-Név]-chan?- lepődött meg, de én csak zokogva fúrtam fejem a nyakához, miközben ingébe markoltam mellkasánál.- Mi- [Név]-chan] minden megoldódik. Itt vagyok, nincs baj már.- szorított magához. Egészen addig mindig halkan, csendesen sírtam. Ott és akkor azonban hangosan és keservesen zokogtam kedvesemnek. Az egész helyiség csak az én hangomtól zengett, mindenki csendesen figylete ahogy kiadtam a lelkem nyomasztó fájdalmat, Dazai pedig komoly arckifejezéssel, szorosan tartva karjaiban fejét az enyémnek döntve hunyta le szemeit, s szemöldökeit ráncolva küzdött belső démonaival. Mindig is ez volt a legnagyobb, a legeslegnagyobb félelme, amióta csak ismert. Mindig kért, hogy ne sírjak, hisz erős vagyok. Így nem is sírtam előtte sosem. Az pedig, hogy akkor neki adtam ki minden fájdalmam nyilvánvalóan aggasztotta és fájt neki is. Magát okolta, hogy nem tudott arról mi is történt velem. Nem mondta, de éreztem. Ölelése erős volt, megnyugtató és biztonságot adó, de a karjai remegtek.