Anime one shots I. (Befejezett)

Lavi x Reader; Két vasat, egy tűzben

Itt is van az új rész Blank9131 kérésére, remélem tetszik ^^

Csak egy szimpla, kisvárosi lány voltam, semmi több. Egyetlen dologgal tűntem csak ki a tömegből, ami a szinte ragyogóan kék szemeim voltak, de ezen kívül semmi említésre méltó nem volt bennem vagy rajtam. Éltem a normális lányok életét; besegítettem otthon, iskolába jártam, tanítgattam a kisebbeket, akiket korrepetáltam különféle tárgyakból, illetve a barátaimmal töltöttem a megmaradt időm.

A szüleim együtt vezettek egy fogadót, ahova rengeteg vendég tért be, s mind jóllakottan, vidáman távozott. Szerettem segíteni nekik hétvégente, amiért elképesztően hálásak is voltak nekem, dehát ez a minimum azért cserébe, hogy tisztességes embert faragtak belőlem. Egy napon viszont két férfi lépett be az ajtón. Pontosabban egy idős férfi és egy nagyjából velem egykorú fiú. Én nem dolgoztam aznap, inkább csak a pult túloldalán írtam a házim. Nem zavart a nagy hangzavar, hozzá voltam szokva bő 12 év alatt. Egy 5 éves kisgyereknek igazi paradicsom volt először betérnie szülei birodalmába, az pedig nem volt mellékes, hogy mindenki csak dicsért és imadott engem, semmi túlzással.

Felnéztem a füzetemből, tekintetem pedig összeakadt a fiatalabbik, zöld íriszeivel. Néhány másodpercig bambán bámultuk egymást, mire elmosolyodva intett egyet, s követte egy asztalhoz az öreget, mielőtt még visszaintegethettem volna neki. Nem mondom, piszok jól nézett ki, főleg mikor mosolygott, de nem volt annyi bátorságom, hogy leszólítsam. Holott szívem szerint azt tettem volna. Így hát kissé megcsóválva a fejem, vissza is tértem a megoldandó matek feladatokhoz, de már nem ment olyan simulékonyan, mint előtte. Gondolataim visszatértek a vörös hajúhoz, tekintetem néha felemeltem a fehér papírról, hogy feléje nézzek, s rendszerint engem figyelt.

- Szia!- hirtelen egy tenyér takarta el a füzetem, s mikor felkaptam a fejem ijedtemben, az idegen fiú széles vigyorral nézett rám vissza.- Lavi vagyok, hát te?

- Öh-- [N-Név]. A nevem [Név].- hajtottam kissé fejet, mire odahúzott egy széket mellém, le sem vette rólam a szemeit.- Elnézést a kérdésért, de... Miért figyelsz engem?

- Ezt én is kérdezhetném.- mosolya most pimaszra váltott, mitől arcom kigyúlt a szégyentől.- Nem tagadom, biztos érdekesebb lehetek mint a házid, de elég feltűnő voltál, szépségem.

- Sajnálom..- hajtottam le piros fejem, mire felnevetett.

- Ne sajnáld, nem bánom! Legalább tudom, hogy érdeklődsz irántam és nem hajtasz el, ha idejövök.. Mint azt a példa is mutatja.- tárta szét karjait mosolyogva, mire halkan elkuncogtam magam.

- Szívesen megismernélek egy kicsit jobban, Lavi.

- Nincs ellenemre.- vigyorgott édesen, akár egy kisfiú.

~~~

Elmondta, hogy nem maradnak sokáig, csupán néhány napot, de azt a kevés időt is szeretné velem tölteni, ami jut neki. Bejártuk ketten a várost, megmutattam neki a kedvenc helyeim, mindenhol megfordultunk. Ő pedig cserébe mindig nevetésre, vagy legalább mosolygásra késztetett, s csupa jókedv volt az a pár nap.

- Ígérem, hogy visszajövök, rendben?- tűrt egy kósza tincset a fülem mögé a fiú, szemeiben szomorúság csillogott. A búcsú éjjele keserves volt, nem akartam, hogy elmenjen.

- Minél hamarabb? Esküszöl?- eresztettem útjára könnyeim, ahogy kéz kezemmel megfogtam arcomnál pihenő kezét. Remegtem, de éreztem, hogy az ő keze sem volt nyugodt.

- Esküszöm. Ahogy alkalmam nyílik rá, azonnal ideutazok.- nyomott puszit orromra, s összeérintette a homlokunkat.

- Gyere, Lavi!- szólt a vonatról neki az idős bácsi, mire a vörös mély levegőt vett, amit szaggatottan fújt ki a száján.

- El ne felejs és vigyázz magadra, [Név]!- csókolt meg, amit keserű szívvel, ruhájába markolva viszonoztam.

- Sosem feledlek. De te se sérülj meg, ha egy mód van rá, jó? Egy darabban szeretnélek újra látni.- néztem a szemeibe. Lavi lassan bólintott, s nagy nehezen elhúzódott tőlem, majd vonatra szállt. A vonat elindultával keserű íz terjedt szét a számban, gyomrom aprócska dió méretűre ugrott össze. Hiányzott a fiú.

Választási lehetőség!

1. Szomorú vég

Minden nap gondoltam rá, minden egyes nap hiányoltam, s reméltem, hogy egy nap újra látom majd. Napokig alig aludtam valamit, heteken, hónapokon át vártam, mikor kezdtem feladni a reményt. A barátaim sorra mondták, hogy felejtsem el végre őt, mert csak szenvedek miatta, de képtelen voltam rá. Magam mellett akartam tudni, mert senki más nem volt olyan fontos számomra, mint ő.

Elteltek az évek, de azóta sem hallottam felőle. Egyedül éltem egy ideig, jó állással voltam megáldva, amit szerettem is csinálni, de a ház kongott az ürességtől, s túl nagynak tűnt egyetlen személynek. Csak lézengtem odabent, mint valami eltévedt szellem.

De egy idő után beengedtem egy valakit az életembe, akivel össze is házasodtunk. Nem mondom, hogy nem tett boldoggá, de közel sem lángolt annyira a levegő köztünk, mint egykoron Lavival. Szerettem őt, nagyon fontos volt nekem, mégsem voltam szerelmes belé. Hogy is lehettem volna, mikor a szívem már másé volt? Kellett valaki, aki betölti legalább egy kicsit az űrt a mellkasomban, aki enyhítheti a szúró és fojtogató érzést, ő pedig megtette ezt. Mellette kaptam levegőt, levett némi terhet a vállamról, felszabadított. Emiatt pedig hálás voltam neki, jobban mint bárki másnak. Nem kellett volna hinnem az üres szavaknak, amikkel Lavi csavarta el a fejem.

Mint az később kiderült, a vörösnek nem én voltam az egyetlen régebben. Kedvelt és csinosnak talált, azonban az ő szívébe sosem nyerhettem volna jegyet, hisz már másé volt. Ezt is egyik megismert barátnőmnek, Lenaleenek köszönhettem, hisz ha őt nem ismerem meg 20 éves koromban, s nem lettünk volna jó barátnők, sosem tudtam volna meg semmit arról, hogy miért nem tért vissza hozzám soha Lavi. Hibáztatni akartam, elátkozni, utálni, de nem ment. Képtelen voltam megvetni őt...

2. Boldog vég

Beletelt néhány szívfacsaró hónapba ugyan, de egy gyönyörű nyári délután, mikor legjobb barátnőmtől tartottam hazafele, megláttam egy ismerős alakot a házunk előtt ácsorogni. Egy pillanatra ledermedtem, szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Már épp kezdtem beletörődni abba, hogy soha többen nem látom viszont, erre megjelent. Boldogan szaladtam felé, miközben nevét kiabáltam.

- [Név]!- ragyogott fel az arca, ahogy meglátott, s szorosan karjaiba kapva pörgetett meg.

- Istenem de hiányoztál! Te jó ég, itt vagy!- préseltem magamhoz boldogan az izmos testét. Fejét enyémre hajtotta, s karjait csak szorosabban fonta körém.

- Te is hiányoztál, [Név].. El sem hiszed mennyire.. Alig vártam, hogy végre el tudjak jönni egy hétre ide, hogy veled lehessek.

- Ugye nem hajtottad túl magad?

- Érted megérte a tűrőképességem húzni kicsit.- nyomott puszit fejem búbjára.- Viszont valamit tudnod kellene...- vett mély levegőt, mire nyeltem egy nagyot, s úgy néztem fel rá.- Még mikor először találkoztunk, nekem volt valakim... De vele megbeszéltem a dolgokat és már csak a tied vagyok.. Persze ha még szeretnéd.

- Nem örülök annak, hogy velem csaltál meg valakit, de ha hihetek neked és nincs most más és nem is lesz senki, rajtam kívül, akkor engem nem zavar. Szeretlek és ez nem választhat el minket.- mosolyogtam fel rá, mire megkönnyebbülten elmosolyodott, s összedörgölte az orrunkat.

- Meg sem érdemelnélek, [Név]-chan, túl jó vagy nekem.- vigyorgott mint a tejbetök, le sem tagadhatta volna, hogy boldog volt a hír hallatán.

- Ez így van, de majd csiszolunk a személyiségeden.- húztam kicsit az agyát, mire nevetve megforgatta szemeit, s ajkaimra hajolt. Csókjából kiérződött a szeretete, hogy hiányoztam neki, a boldogsága, ez pedig melengető volt megtépázott lelkemnek.

- Egy igazi csoda vagy, te nő!- kuncogott szórakozottan, mire csak hümmögve hajtottam fejem mellkasának, így hallgatva felgyorsult szívverését. Széles mosollyal, s lehunyt szemekkel tudatosult bennem, hogy ez a szív csak értem dobog, ez pedig felért a világ minden vagyonával, nekem csak erre volt szükségem.