Anime one shots I. (Befejezett)

Daichi Sawamura x Reader; Kiút

Tudom, senki nem kért vele, de oh boy.. Olyan ihlet áradat kapott el, hogy muszáj voltam megírni 😂 Remélem azért tetszik majd ^^ Az eleje kiiissé depresszív, de eskü happy end lesz, ne kövezzen meg senki idő előtt 😂

Tudod, hogy milyen érzés magányosnak lenni? Nem csak mondva csinált magányról beszélek. Hanem arról a magányról, ami valós, amikor senki nem fogja a kezed, nem tartja a hátad, nincs senkid. Senkid. Amikor mindenki gyűlöl, még az is, aki nem ismer. Megvan az érzés? Remélem neked nem. Mert ez szörnyű. Hegek a testen, füsttöl megtelt tüdő, lerágott körmök, sebes száj, véraláfutások, összetört szív, esténként megállíthatatlan könny zuhany. Nekem ezzel járt mindez, hogy megtapasztaljam, milyen az, ha mindenki utál, vagy éppen le se szar. A szüleim nem voltak hajlandóak rám költeni 14 éves korom óta, folyton ittak, nem voltak otthon éjjelente, ha mégis csak ordibáltak vagy egymással, vagy velem. Az osztálytársaim mind... nem is. Az egész iskola összes diákja úgy tettek keresztbe nekem, ahogy és ahol csak tudtak. Senki nem állt ki mellettem, nem volt egy váll se, amin kisírhattam volna a bánatom. Elvesztettem mindent, mielőtt még az enyém lehetett volna.

Az egész alsó közepem, még az óvoda is, minden egyes hely, ahol voltam, csak gyötrődést adott. Ha kellett valami, lopnom kellett a szüleimtől, aminek ha észre vettek, verés volt a vége. Rászoktam az alkoholra és a dohányárukra. Ha több pénzem lett volna, biztos drogokhoz is nyúltam volna. Télen-nyáron hosszúban voltam a hegeim miatt, melyek az egész karom beterítették, s a combjaim is teli voltak velük, ahogy a hasam is. Épphogy kettes átlaggal jutottam át végig minden egyes évben. Sokszor fel akartam adni, két kezem nem tudnám megszámolni, hogy hányszor. De egy valami visszatartott mindig, ez pedig nem más volt mint a naivitásom. Reméltem, hogy egy nap minden megváltozik majd, Hogy nem kell szenvednem, hogy lesz mellettem valaki, legalább egy valaki, aki kiáll értem, mellettem van és nem ereszt, megvéd. De 16 évesen kezdtem elveszteni a maradék kis reményem is. Egészen addig a napig, amíg át nem mentem a Karasuno felsőközépjébe. Az életem ott kezdődött el.

3. hét. 3 hete vagyok elsőéves. Nem változott sokat a legtöbb ember viselkedési stílusa velem szemben, de már azt is értékeltem, ha nem szóltak be, nem gáncsoltak ki, nem csapták ki a könyveket a kezemből, nem tettek a szekrényembe valami undorítót. Meghúztam magam, mint mindig. De aztán minden kezdődött újra. Épp könnyeimmel küszködve takarítottam fel a nyálkát a szekrényemből mindenhol, kihajigálva a valódi polipcsápokat. Ekkor pedig valaki torokküszörölésére rezzentem össze. Ijedten, leszegett fejjel fordultam meg, ám a hang kedvesen csengett.

- Elkél egy kis segítség?- lassan felnéztem a hang tulajdonosára. Arcára megértő, sajnálkozó mosoly húzódott, ez volt az első alkalom, hogy láttam ilyet.

- Um...- kezdtem szipogni és kitörölni a könnyeim a szememből, ezzel elkenve az alapból elfolyt sminkem.

- Mégis milyen seggfej képes ilyenre?- jött oda fejcsóválva hozzánk egy alacsony, barna felzselézett hajú fiú, elől egy szöszi tinccsel.- Komolyan mondom, nem értem ezeket a barmokat.. Gyere, segítek én is!- mosolygott kedvesen, mire a hirtelen jött kedvességtől, amit kicsit sem szoktam meg, csak kapkodtam köztük a tekintetem. A magasabbik megsimogatta a hajam, majd nekiálltak kitakarítani a szekrényem, amíg én teljesen lefagyva bámultam magam elé továbbra is. Lassan egyre többen jöttek, ha jól tudom mind a röplabda klub tagjai voltak. Mikor kész voltak, egy kopasz fiú mellém lépett.

- Mi a neved?

- [T-Teljes Né-Név]..- habogtam csendesen, mire bólintott, majd felkiáltott.

- IDE FIGYELJEN MINDEN DIÁK! [TELJES NÉV], EZ A LÁNY ITT MELLETTEM MOSTANTÓL TELJES KÖRŰ VÉDELMÜNKET ÉLVEZI! SENKI EGY ROSSZ SZÓT NE MERJEN MONDANI RÓLA VAGY NEKI, AHOGY A GYEREKES SZARJAITOKAT IS IDEJE BEFEJEZNI!